A 13. Erdélyi Humorfesztiválnak egész héten átívelő programpontjai inkább az esti órákra vannak – nagyon okosan – megszervezve. Így volt ez péntek este, amikor a Diákművelődési Házban (Studház) 19 órai kezdettel egymás után léptek fel a humoristák. A nevetőizmok görcsösségét garantáltan biztosította a felhozatal: a Comedy Company név mögé bújva György Botond, illetve Somolyák Tamás székelyföldi nevettetőkként, Felméri Péter és Dombóvári István már igazi nagyágyúkként fokozták a közönség hangulatát.
A poéngyáros brigád pedig nem hazudtolta meg önmagát, olykor a nyomdafestéket még épp megtűrő, más helyzetben eme határokat már rég túllépő történetekkel bombázva a nézőket. Az előadások végeztével merészkedtem komolyságot kicsalni a közönség kedvenceitől:
Mi jelenti a különbséget egy magyarországi, illetve egy erdélyi fellépés között? Jelent-e ez bármilyen nehézséget?
Felméri Péter: Nehézséget nem igazán, mind a két közönséget nagyon szeretem. Az erdélyihez, úgy érzem, érzelmileg egy picit közelebb állok. Lehetnek esetleg a nézők között ismerősök, vagy akár családtag, ez pedig általában érzelmileg megdobja az egész előadást. A poénok összerakását illetően nem sok dolog változik. Van úgy, hogy ha mondok egy-két román szót, akkor azt értik Erdélyben, Magyarországon viszont már nem. Ott is vannak odaillő vonatkozások, amelyeket nem tudok ide elhozni, mert azok inkább ott aktualitások. Például a muroknál itt tudják, hogy mi az, ott viszont nem, de ilyen apró átfedésekkel könnyen ki lehet küszöbölni a nehézségeket, mert kevés olyan dolog van, ami nem igazán érthető.
Humoristaként kezdted el az életpályádat?
F.P.: Dehogy, én informatikus voltam. Szórakozásból tanultam, igyekeztem, készültem, aztán szép lassan párhuzamosan csináltam mindkettőt, mígnem erősebb lett a humor. 2005-ben léptem először színpadra és 2008-ban szakítottam az informatikával, bár még nem tudom, hogy véglegesen-e, mert igazából azt a szakmát is nagyon szerettem.
Nem kevés gyakorlat van már a hátad mögött. Számodra mi jelenti a különbséget TV-s és nagyszínpadi előadás között?
Dombóvári István: Jellemzően inkább időtartambeli. A TV-műsor egy intenzívebb és komplexebb valami. Ott elvárja a kedves néző, hogy a poénok futószalagon érkezzenek és az előadó képes legyen időben ezeket elpuffogtatni. A színpadi fellépésen több lehetőséged van, főleg hogyha egy önálló estés előadásról beszélünk. Ebben az esetben felépíted magát az előadást, beszélgetsz a nézőkkel, barátkozol, pozicionálod magad. Megmarad az az úgynevezett intim hangulat. A TV-műsort is élő nézők előtt veszik föl, de óhatatlanul van egy olyan érzésed, hogy ez már megy bele a dobozba és így a TV-nézővel már nincs közvetlen kapcsolatod. A színpadon viszont ha valakinek nem tetszik a poénom, arra azonnal tudok reagálni. Ebben az intimitásban rejlik számomra a lényege az egésznek.
A te esetedben milyen különbség rejlik magyarországi és erdélyi fellépés között?
D. I.: Igazból semmilyen, legalábbis nagyon bízom benne, mert nem szabadna semmi eltérjen ebben a vonatkozásban. Egyértelmű, hogy vannak olyan dolgok, amiket ti másképp neveztek, így mielőtt hozzátok jövök, mindig informálódok erdélyi kollégáktól, hogy hogy mondják ezt meg azt. Ezeket én átírom, hogy itt is működjön: amíg jogosítványt és forgalmit említettem senki nem kacagott, miután viszont kicseréltem könyvre meg talonra, már mindenki a hasát fogta. De ugyanez érvényes a felvidéki magyarokra vagy vajdaságiakra, hiszen mindenhol adaptálható a szöveg. És ez így van rendjén. Az lenne a durva, ha mindenhol másképp kéne beszélni.
Mennyit készülsz egy fellépésre?
D. I.: Gyakorlatilag a nap többi része ezt tölti ki, bármit is csinálsz. Ha este fellépés van, egész nap már ott vagy fejben, miközben éled a mindennapi életedet. Nincsenek látványos „egyedül kiállok az színpadra és elpróbálom” alkalmak, bár megtörténik ez is. Folyamatos készenlétben kell lenni, ez egy huszonnégy órás meló.
Korpos Attila
Perspektíva 
Hozzászólás