Keresés

Perspektíva

Egy újabb szemszög!

Kategória

Próza

Második kávém a L’ Apollóban

„Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik.” Amikor először hallottam Michel de Montaigne-nak ezt a gondolatát, eldöntöttem, hogy egy nap Bordeaux-ba költözöm és én is esszéíró leszek. Tudatosan nem Párizst választottam, mert nem a nagy szerelmet kerestem. Az mindig csak fájdalmat hoz. Természetesen nem mondtam le a keresésről, csak csökkentettem az elvárásaimból.
“Második kávém a L’ Apollóban” olvasásának folytatása

Bűnjegyzék

Az első könyve azonnal siker lett. Beleírt. Engem okolt mindenért, „a lány, aki elindította a lejtőn, majd amikor a legnagyobb szüksége volt rá, lelépett”. Inkább örülhetne. Lejött a cuccról és bestsellert írt a sztorijáról. Előttem minden péntek este régi filmeket nézet a szüleivel, David Bowie-t hallgatott és egyfolytában B.S. Johnson Szerencsétlenek című könyvéről hadovált. “Bűnjegyzék” olvasásának folytatása

Leheletnyi fájdalom

Éles, fütyülő hangra ébredtem. Már felkelt és teát főz a konyhában. Le kellene menjek. Beszélnünk kellene. Előtte talán bocsánatot kérni. Megbánni, elgondolkozni, kompromisszumot kötni, vagy csak szimplán továbblépni. De a legnehezebb az első lépést megtenni. A büszkeséget mint a stóla egyik részét hátralökni és csak őszintén, igazán őszintén a legbelsőbb, betonhidat is megmozgató érzéseid kimondani. A jó időben. Még időben. “Leheletnyi fájdalom” olvasásának folytatása

Karácsonyváltozatok

Abban az évben pillanatok alatt tűnt el a tél. Éppen szedtük le a díszeket a fáról, már akkor havas eső hullt, és a kisöcsémet elküldte anyukánk az üzletbe. A szürke dobozba pakoltam bele óvatosan az aranyszínű díszeket (szerencsés év volt, csak egy gömb törött össze), amikor édesanyám rám nézett komolyan és azt mondta:
“Karácsonyváltozatok” olvasásának folytatása

CSINOS KIS HAZUGSÁGOK

Ültem az ágyon, az ölemben egy Kosztolányi-kötet. A szemüvegem pántként tartotta hátra a hajam – jól látok anélkül is. El is feledkeztem a könyvről, nem elég érdekesek a szomorú szavak ahhoz, hogy lekössék a figyelmem. Körülöttem gyerekek szaladgáltak. Szőke törpék, vidámak, gondtalanok.

A hajuk olyan aranyszínű, hogy többet ér a világ minden kincsénél. Apró tenyerek közül röppent magasba a rózsaszín lufi vagy a kék – mikor melyik. A pici fejek fölfelé néztek, a szemek sarkába aprócska, vidám ráncok rajzolódtak, miközben édes nevetéstől lett narancsillatú a szoba levegője. Egy pillanatig egészen biztos voltam benne, hogy ezer halált is megérne egyetlen szívdobbanásnyi foszlánya a könnyű hangnak.

györfi-kép

Nona az ágyra ült. Szemben velem, egészen komolyan nézett rám: − Én nem akarok megöregedni, és nem akarok meghalni.

Egészen olyan volt, mintha tőlem várta volna a választ örök érvényű kérdésekre és kívánságokra. Huni az ágy mellé állt, jobbjában a kék lufiját lóbálta, baljával belekapaszkodott a mutatóujjamba: − Én se akarok.

Meg se fontoltam a választ, nem is gondolkodtam el, hogy mit kéne mondani. A szavak maguktól buggyantak ki, mintha eddig egész életemben a nyelvem alatt ültek volna, erre az alkalomra várva, hogy kimondjam őket: − Ha nem akarsz, neked sose kell meghalni.

Néhány perc múlva már nem is emlékeztek a beszélgetésre. Ugyanolyan boldog lendülettel repült a levegőbe a lufi, ugyanolyan önfeledten gyöngyözött pici ajkuk közül a nevetés. Én még órák múltán is azon gondolkodok, hogy minden hazugság mégse eredendően gonosz. Vannak jó hazugságok. Nem is valódi hazugságok, csak az igazság azon oldalainak betakargatása, amik fájdalmat okoznának. Vannak hazugságok, amik olyanok, mint egy sebtapasz.

Györfy Tünde Edina

Aqualung

Azt mondták, tart valamerre
a zsákutca, amin elindultam.
Hallod? Elfojtott lélegzetek
pengetik perceid kettészakadt
húrjait. Botladoztam.

És botladozol, de majd egyszer…
talán, ha megérdemled,
ha már botladoztál eleget.
Állj meg, és nézd,
ahogy lépteid semmivé válnak
veled együtt.

Mert soha.

Érezd át, mert a pillanat
a tiéd. Volt.
Most menj tovább,
látod a fényt? Én sem.
Csak beképzeled.
Beképzeltem veled.

Ugye, milyen szép?
Lenne, ha tovább nem menne,
és a tiéd maradna,
mint a gyerekkori hegek.

Hogy itt legyek.
Amikor távozol, és távozzak,
ha megérkeztél.
Nincsenek hegyek.
Zsákom van a barlangokban,
s a fényt nem be.
Elosztom. Megfosztom. Elfojtom.

Utad beton,
mit verebek öntöttek, hogy csipogj,
de te kiestél a fészekből,
és azt hitted…
Hited magaddal vitted.

Poros vagy és végtelen,
mert mindenhol megjelensz,
és átlátnak rajtad,
pedig sehol nem vagy ott.
Átjárlak, mert átjárhatóvá tettek,
kik általad valakivé lettek,
s te senki,
mit semmik látnak,
poros közepedbe vágnak.

Mosolyogj, legalább ráncos leszel,
mint akik boldogok.
Bolondok.
Élek majd, ha nem látok,
s te is élsz, tudom.
Mert nem látsz.

De hova mész?
Én szóltam, de nem…
Nincs mit megmászni,
kúszni és elázni.
Csak beképzelted.

Egy lélegzet vagy.
Én fojtottalak el.
Majd kifújlak, ha úgy akarom
veled együtt.

Univerzumod centruma,
pedig fel sem fedeztek,
csak nyom…
Önmagad hasonmása,
tegnapok ősrobbanása.

Miért úszol, ha egy helyben állsz?
A sóval eggyé válsz.
Miért küzdesz a hullámokkal szélcsendben?
Mássz partra szép csendben.

Másztál,
és már nem beton van alattad,
csak nyikorgó kövek,
törött remény-tövek,
s mindegyik kicsúszik lépted alól.

Utad továbbapad.
Hova leszel, ha kő sem marad?

Csibi Beatrix

Megkezdődött a 15. Filmtettfeszt

Az Erdélyi Magyar filmszemle idén minden eddiginél több helyszínen van jelen, ugyanis 12 városban vannak vetítések szeptember 30-tól október 4-ig. A leghosszabb program ezúttal is Kolozsváron van, csakis itt ötnapos a fesztivál. “Megkezdődött a 15. Filmtettfeszt” olvasásának folytatása

Nyárváltozatok

Talán arról érdemes a leginkább beszélni, amiről nehéz is… “Nyárváltozatok” olvasásának folytatása

Rész egy szívből

Várt. Már egy jó ideje várt. Bámult ki az ablakon, és azt figyelte, hogy megint beborult. Kinn is, benn is félhomály volt, és a nyitott ablakon át ázott állatszag bűze facsarta az orrát. Torkát megköszörülte, szipogott, letörölte homlokáról a verítéket, megropogtatta ujjait és nyakát – szokás szerint –, s megmagyarázhatatlan, legmélyebb és legfájóbb bánatában lehajtotta fejét, tollat emelt, és írni kezdett. Néha szeretett szenvedni. Nem volt semmi konkrét, amiről írni tudott vagy akart, de szívesen papírra vetette érzelmeit. Olykor megszabadult tőlük, vagy legalább kevésbé intenzívnek érezte őket. Lelkét pedig üresnek. “Rész egy szívből” olvasásának folytatása

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑