Vajon mi lehet a megbocsátás? Mindenki úgy véli, hogy ó, igen, ez az a dolog, amelyet már számtalanszor meg tudtam tenni. Szerintem a megbocsátást csak egyszer kell megtenni, de akkor úgy, hogy értelme is legyen. Hányszor bocsátottál meg magadnak? Tényleg megbocsátás volt az és nem csak egy felszínes „nagytakarítás”, szőnyeg alá seprés? Érezted azt, hogy egy újonnan jelentkező probléma hirtelen azt az érzést kelti benned – amikor magadban vagy –, mintha egy világ gondja nehezedne rád? Tudom: mindenkinek a saját problémája a legnagyobb… így van rendjén. De azért néha bevallhatnánk, az esetek többségében nem a probléma a gond, hanem inkább az önsajnálat. Persze mi annál büszkébbek vagyunk, minthogy ezt beismerve esetleg előrébb haladnánk.
Álarcok. Rengeteg van a gardróbunkban, minden napra más és más. Csak ezeket nem szín, stílus vagy fazon, hanem társaság és alkalom függvényében változtatjuk. Egy, amikor a főnökünk szimpátiáját akarjuk elnyerni és egy, amikor a barátunk szüleivel vacsorázunk. Egy, amikor a színházból hazamenet kommentáljátok az előadást és egy, amikor mi tartunk előadást.
A fontossági sorrend megkérdőjelezhetetlen: megfelelni mindenekelőtt. Megfelelni a társadalmi rendnek és normának. Évi 365 napot töltünk azzal, hogy valaki másnak akarunk tűnni. Szebbnek, intelligensebbnek, toleránsabbnak, mint amilyenek valójában vagyunk. De minden évben van egy nap, október 31., amikor végre konvenció- és normamentesen dönthetjük el, hogy kik akarunk lenni. A kétszínűséget alkalmi jelmezre cserélve, nyugodt szívvel lehetünk akár jól szituált társasági kurtizánok is, mindezt bármiféle bűntudat és megvetés nélkül. Végre gyermekkorunk áhított hivatásaira sem mosollyal fognak reagálni. A partin, ahol elegáns színésznőként, balerinaként vagy éppen bárénekesnőként parádézunk az impozáns tömegben.
De jön a másnap, felkelsz, copfba kötöd a hajad, sminkelsz egy keveset, felveszel egy inget és tükörbe nézel. Megállapítod, hogy eléggé semmilyen vagy ahhoz, hogy bármelyik maszk jól álljon neked. Elkezdesz válogatni: egyet az egyetemre, egyet a délutáni könyvbemutatóra, egyet az esti sörözésre és egyet akkorra, amikor egyedül maradsz és már magad sem tudod, hogy ki vagy.
Pakó Szilvia
Tíz kilométer magasságba emelkedtem, a biztonsági övet bekapcsoltam, és épen érkeztem meg az angol területre. Mégis nagyot koppantam. Ugyebár mindenki azt gondolja, hogy külföldön dolgozni olyan jó, nem lehet nagyon nehéz és biztos út a gyors meggazdagodáshoz. Nem probléma, ha nem sikerül az érettségi, az eperszedéshez nem kell diploma. Minek járjak egyetemre három-hat évet, amikor ez idő alatt annyi pénzt kereshetek, amiből felépíthetem majd a jövőmet? Miért dolgozzak itthon egy egész hónapot annyi fizetésért, amit külföldön két nap alatt megkereshetek? Két nap alatt! Csábító, ugye? Continue reading “Édes eper, keserű tapasztalat”
Több alkalommal volt már rá példa, hogy megbuktunk emberségből. De folyamatosan azzal hitegettük magunkat, hogy a következő alkalommal helyesen cselekszünk, mivel képesek vagyunk tanulni a hibáinkból. A történelemkönyvek sajnos nem erről tesznek tanúbizonyságot: a tápláléklánc csúcsa a maga tudományával és a technikai innovációival visszacsúszott az evolúciós piramis aljára.
Continue reading “Feszegetjük a jóérzés határait a Facebookon”
A student élet oly szép itt Kolozsváron! Mások nevében nem nyilatkozhatok, bár gondolom mindenhol jó, de nekem a legjobb Kolozsváron. Nekem, hiszen egyszerre beszélhetek tapasztalataimról szabadon, és mégis korlátozva. Egy átlagos, feltehetően júliusban diplomázó hallgató vagyok, és hétfőn reggel rettegve, szombat reggel pedig mámorosan kelek, mert pénteken Nobody cares! – két sör és egy tequila után már táncolnak is előttem e szavak. A pesszimizmus vagy a szürrealizmus nem az én asztalom, csak a magam bőrét fordítom ki, remélve, hogy szavaim gazdára, legalábbis egy rokonlélekre találnak. Continue reading “Két perc szünet”
2015 második hetében járunk. Még talán a szilveszteri mulatozás fáradalmait sem hevertük ki, az ünnepi mázzal megkent lelkünk pedig a mesékből még emlékezhet a karácsony csodájára. Tizenkét ember halt meg, két másik ember keze által. Mert rajzoltak, mert, írtak, mert véleményük volt.
Az az igazság, hogy nem a legtisztességesebb dolog, ha jegy vagy bérlet nélkül utazunk, bármely tömegközlekedési eszközön. De be kell vallanunk azt is, hogy egyetemistaként senki nem úszik teli kád pénzben, és bizony előfordul olyan, hogy örülünk annak, ha legalább egy kisebbecske kenyeret tudunk venni az ínséges időkben. Persze, ez nem a leghelyénvalóbb indok a jegy nélküli utazásra, főleg az ellenőrökkel szemben. Viszont sem ez, sem a törvények nem jogosítják fel őket arra a magatartásra, amit oly sokszor láthatunk tőlük. Continue reading “Ellenőrök ellen”
Azt hiszem, a virágárus néni jóval többet keresett a napi két órám alatt, amíg a Széchenyi (Mihai Viteazul) tér Horea út felőli bejáratánál álldogáltam egy fodrászat szórólapjaival felpakolva. Ráadásul negyedóránként megszánta valaki egy pereccel vagy friss kávéval. Minden nap együttérzőn összemosolyogtunk, a tekintetünkkel megbeszéltünk, hogy nagyon hideg van, és együtt lestük a járókelőket, hogy kire csaphatunk le. Én adtam, ő kért. Continue reading “Szórólapozók kézikönyve”
