Dragomán György Oroszlánkórus című novelláskötetéről

Ezeket a novellákat nem csupán olvassuk, hanem látjuk, tapintjuk, halljuk, szagoljuk és ízleljük. Minden létező érzékünket igénybe vevő írások. Egy novella egy történetről szól, egy Dragomán-novella a valóságnál is többről szól. Rövid részlet saját olvasmányélményemből: a Limon con Salt pásztázva csokit majszoltam, már az utolsó kockánál tartottam, amikor a novella főszereplője beleharapott egy citromba és megérezte azt a bizonyos „savanyú, csípős és keserű ízt”. Émelyegni kezdtem. Éreztem, ahogy az édes és a savanyú keveredik a számban, és ahogy továbbolvastam a történetet, a citrom és a só zamata egyre csak erősödött. Töltöttem egy pohár vizet, ki akartam mosni a számból az émelyítő ízt. Aztán mintha csak rémálomból ébredtem volna, úgy kezdtem el nyugtatgatni magam: ez nem a valóság. Annál ijesztően több.dragoman-oroszlankorus-d00022515c71efaefdb85

Dragomán György – három regénnyel a háta mögött – az elmúlt 13 évben született novelláiból válogatott össze egy kötetre valót. A 29 novella a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben.

A marosvásárhelyi születésű író és családja a Ceaușescu-diktatúra idején települt át Magyarországra. A szerző gyerekkorát és fiatal éveinek jó részét a kommunizmus vörös billogjával élte.  Ezen élményeiből építkezve született meg a Máglya című könyve, amelyben egy 13 éves kislány hangján szólal meg. Ezt a jól bevált hangot továbbvitte az Oroszlánkórus első novellájába (Vasvonó), amely az egykori cenzúra kijátszására is alkalmas irodalmi allegóriával konstruál.

Az író a monológokat különböző módon ritmizálja. Ha egy kisgyerek hangján beszél, előszeretettel használ hosszú, akár egy teljes oldalt beterítő mondatokat, a gyermeki elme csapongó gondolatmenetével és az igék pattogásával fenntartva az olvasó figyelmét. Egy másik, szintén remekbe szabott fogása a hosszú és rövid mondatok váltakoztatása: a hosszú mondatok közbeékelt gondolatokként hatnak a tőmondatok lényegi – tartalmi – kijelentései között.

Az író egy abszurd valóságot hoz létre, ahol a zene és a szöveg az állandó interferencia által néhol erősíti, máshol gyengíti egymást. És ha már a gyenge pontoknál tartok: a kötet második (Cry me a river) novelláját, kétkedve ugyan, de ide sorolom. Míg a többi novellában finomra hangolt háttérzene követi a szöveget, addig itt az író minden jelentős pillanatban az arcunkba nyomja a novella címadó dalát, de olyan eszközszerűen, mintha csak a forgatókönyvbeli instrukció lenne.  Maga az írás egy hollywoodi – később közönségdíjas – sikerprodukció filmelőzeteseként hat. Ugyan a főszereplő, a sikeres jazzénekesnő állandó jelleggel egy szépirodalmi köntösben flangál – azért ebből nem engedett az író –, mégis a történet lecsupaszítva sokat látott jelenetekből építkezik. Egy fiatal lány, aki rettentően fél első fellépésétől, de varázslatos mód ahogy elkezd énekelni, egyből túlteszi magát lámpalázán. A sikeres, negyvenes nő, akit elhagy a férje egy fiatalabb nőért. Ezután – sosem gondolt volna erre – a főszereplőnk viszonyt kezd egy nálánál jóval fiatalabb férfival – nem, nem éppen a kertésszel, hanem – egy cukrásszal, és még sorolhatnám.

Tisztában vagyok azzal, hogy Dragománt kritizálni a mai irodalmi viszonyok közt olyan, mint egyedül fröcsögni a mindig tök üres Puskás Stadionban – mondjuk ki szépen: pusztába kiáltott szó. De abból is csak igen elhaló, hiszen szinte semmit nem lehet felhozni az író rovására. Legfeljebb annyit, hogy – az említett novellában – úgy ír és arról, ahogy azt a közönség elvárja. És hogy ez rossz? Minden bizonnyal nem, hiszen igényeket elégítünk ki – ő ír, én írogatok és a kalapos csaj a KFC-nél porciózza a crispy-t, szabályok és elvárás szerint. Mondhatnám, hogy ez a novellája egyszerűen nem tetszett, de hazudnék. Szerettem, főleg az utolsó – Parázs című – részben kibontakozó súlyosan beteg énekesnő portréját. Szóval jó novella, de nem elég jó Dragomán-novella, csak egy unalmas baráti levél egy elegáns, szívhez szóló utóirattal.

A már említett absztrakt világ megjelenítésének eszközeit novellánként változtatja az író. A napjainkban már avíttnak tekintethető – de ezekben az írásokban félelmetesen jól működő – babonaságtól egészen a szürrealista képekig szélesítve a kötet illúziójátékát. Egyes novellák – A seprű, Limon con Sal, Szkander, Párizs, pucér nő – az átkok, babonaság létezésére, valós hatására építenek, míg például a Füles fotel című írásban szürrealista képek egész sora társul egyfajta mesei naivsággal, betekintést adva így egy, a kommunizmus idején felnövő kisfiú álomvilágába. Az adott politikai rendszerből való kiszabadulás vágya a novellák többségében megjelenik, sok esetben csak egy elejtett szóval adva többletjelentést az amúgy kor- és témafüggetlen történéseknek. Az unoka, aki alternatív menekülési útvonalakat talál ki mozgássérült nagyapjának. Kedves, ártatlan kis történet, egészen az utolsó mondatig: „…a Duna meg a szél majd visz magával a sok ezüstpikkelyes hal között, át a határokon, át a Vaskapun meg a Deltán, el egészen a tengerig.”

Az író állandó érdeklődést képes fenntartani szereplői iránt. A legtöbb felütésben kész szituációkba csöppenünk, és az alkotó nemhogy magyarázattal szolgálna az olvasónak, hanem egyenesen figyelmen kívül hagyja őt. Csak testtelen, érdektelen tárgyak vagyunk a történések színhelyén, akik ugyan hallják a szereplők gondolatait, de a keletkezett kronológiai, történeti réseket kénytelenek vagyunk saját következtetéseinkkel kitölteni. Ezt az elbeszélési módot az író egyszerű képekkel – és ezek hatásos többletjelentésével – egészíti ki. Hogyan von párhuzamot egy tíz éves kislány egy tányér kiömlött paradicsomleves és anyja öngyilkossági kísérlete között? – furamód teljesen természetesen a Húsleves című novellában.

 „Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelmen és a sóvárgás fájdalmán.” – olvasható a fülszövegben. Szépen csengő mondat, mégis úgy érzem, hogy a zenének olykor negatív konnotációja van a kötetben. Vajon mit gondol a zenéről a nő, akinek a dobolás miatt tönkrement a házassága (A seprű), a fiú, akinek az apja inkább foglalkozott a zenével, mint vele (A hangdobozok), a férj, akinek a felesége öngyilkos akart lenni, mert félt, hogy abba kell hagyja zenei karrierjét (Húsleves)? Semmi jót – és ez a novellákban is világosan érződik.

„A rendszerváltás egy euforikus élmény volt számomra.” – nyilatkozta egy interjújában az író. Ezt az élményt több írásában is feldolgozza. A forradalom, szabadulás közeledtét mindig a zene jelzi novelláiban. A Puerta del Sol és Szeánsz novellákban az orwelli diktatórikus rendszer képei sejlenek fel. A Puerta del Solban a főszereplő emlékezése a felvonulásokra, a párttitkár köszöntésére félelmetesen hasonlít az 1984-ként ismert regény főszereplőjének, Winston Smithnek a diktatúrában szerzett élményeire és azok megélésére. A Szeánsz című novellában a tájleírás ridegsége teljesen visszaadja a könyv színterét és a főszereplők személye, foglalkozása között is számos hasonlóságot találni.

 Az író sok esetben (A rendszer és ellenségei, Fehérarc) több lehetséges végkimenetet vázol fel az alapszituációból kiindulva, így tartva fenn a szöveg utolsó szaváig az olvasó figyelmét és mindentudásának illúzióját. „…Erika érezte, hogy a bőrönd súlyától nemsokára meg fog fájdulni a karja és a válla, tudta, mindjárt meg fog állni, körül fog nézni, és akkor elfogja majd a kétségbeesés, kiabálva szidja majd saját magát,… ” Több, a kötetről írt kritikában elmarasztalták a lezárásokat. Ha hasonlattal kéne éljek: az író Róma császáraként ül a Colosseumban, végignézi, ahogy gladiátorai megküzdenek egymással és a végén egy finom kézmozdulattal jelzi, hogy ki hal meg és ki marad életben.

Néhány novella helyszínén az író maga is megfordult. Ilyen például Puerta del Sol, de hogy közelebbit említsek, Kolozsvár is. A Medvetáncban a Hunyadról érkező Matej nevű gengszter történetével az író egyértelműen rájátszik Mátyás, az igazságos legendájára. Valószínűleg a kolozsvári helyszín miatt nőtt különösen a szívemhez a történet.

„Az Oroszlánkórus a bátorság könyve.” – olvashatjuk a fülszövegben; ezt jelenti az írónak és talán a kommunizmust saját bőrükön megtapasztaló olvasóknak. De számomra ez a megbocsátás könyve. Egy hosszúra sikeredett bűnjegyzék és a felmentéseket igazoló háttérsztorik. Az alkoholista, a kleptomániás, a bankrabló, a munkamániás története. Az ember története. Egy világ, ahol csak egyszeri igazságok léteznek és mindenki keresi a feloldozást.

Pakó Szilvia

Egy kis érdekesség (így születik a magyar író):

Reklámok